Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Beszélgetés Puccinival

2020.08.29

Beszélgetés Puccinival .Róma, január 10.

Szomory Dezső

Róma városának van egy nevezetes utcája, amelyen legalább tízszer napjában minden római vé­gig sétáltatja a maga párisiaskodó eleganciáját. A Via del Corson minden római megjelenik az egyet­lenegy pápa kivételével, aki tudvalevőleg sohasem hagyja el a Vatikánt...Itt, ezen a szűk, igen rossz kövezetű, de rop­pant élénk utcán akadtam össze az imádandó Giacomóval, akivel még Párisban ismerkedtem meg, egy ott élő kedves olasz fiú : az Erminio Basevi szalon­jában . . . Akkor én a zongorához ültem volt és köz­ismert virtuozitásommal a B o h é m ek b ő l mutattam be néhány részletet a hálás és szeretetreméltó szerző­nek. E perctől fogva Giacomo Puccini felejthetetlenemlékei közzé sorolt engemet és a Via del Corson,e nem várt és annál édesebb viszontlátás örömében,szinte a nyakamba borult. Az olasz emberek külön­ben az  érzelmeik nyilvánításában majdnem olyan pazarlók és exuberánsak, mint mi magyarok. Ezt jólesett tapasztalnom itten . . .Megállottunk egy irtóztató plakát előtt, amelyinkább terjedelmes, mint ízléses volt és a maga ékte­len és rikító papírjával a Borghese palotának sötét­barna falán tűnt elő. A Cosstanzi-szinház óriási be­tűkkel hirdette e hó 14-ikére a T o sca premierjét.— A helyárakat alaposan felemelték, jegyez­tem meg.— Igen, válaszolt Puccini, és én nem nagyon örvendezek ennek.— Ön, kedves mester, remélem, szabad jeggyel megy erre a T o sca előadásra ? . .— Én, én, feleli Puccini mosolyogva, de hát nem rólam van szó. De ez a nagy belépti díj kizárja a tömeget, az egyszerű és szegény, de zenekedvelőnépet a színházból. Ön tudja, hogy az olasz színhá­zakban, mielőtt az ember megváltaná a maga karos­székét, még külön beléptidijat, ingressőt  kell fizetni,Ez az ingresso rendesen két lira. Az én premiörem napján: öt. De hát most már mindegy . . .És megindultunk a Corson és Puccini mester lépten-nyomon megállt egy-egy barátságos kéz-szoritásra.— Én Milanóban lakom, de látja, Rómában is otthon vagyok . . .Ez a Milano aztán felidézi benne a Tosca meg­írásának minden emlékeit.  Mennyi bajom, mennyi vesződségem voltkezdetben és micsoda akadályokkal találkoztam, való­sággal legyőzhetetlen akadályokkal! Ezenközben hányszor lemondtam — bizony keserű lélekkel! —a Tosca megírásáról s hányszor kezdtem meg újra..,Soha szöveget jobban nem szerettem ennél. Amikor ezelőtt vagy nyolc évvel, egy milánói színházban és Sarah Bernhardt asszony előadásában láttam a Sardou drámáját, szinte beteges rajongás fogott el. Fontana volt velem a színházban és ő is rajongott és rögtön megígérte, hogy ír egy Tosca-librettot nekem. Fiatalemberek voltunk s fogalmunk sem volt arról, mi­csoda nehézségeink lesznek. Az első az volt, hogy a Toscá t még egyszer látni akartuk. Sarah Bernhardt asszony már Turinban játszott s mi rögtön elhatá­roztuk, hogy elmegyünk oda, utána. De az utazás pénzbe kerül s nekünk egy soldónk sem volt. Fon­tana mégis csak szerzett pénzt valahogy s  akkor robogtunk Turinba s még lelkesebb hangulatban jöt­tünk vissza. Sietve irtunk Sardounak a dráma átengedésért. . . Sardou válaszolt a levelünkre, de me­sés összeget kért a Toscáért. Újra egy nagy plakát előtt haladtunk el, és Puccini mester mintegy ösztönszerüen felpillantott rá. Ezenközben folytatta:— Az időtájt  én a M a n o n L e s c a u ton dolgoztam,amelyet Ricordi volt kiadandó. Lelkesen, de mégis félénken beszéltem neki a Sardou drámájáról, az én megírandó Toscamról, amelyhez olyan sok pénz kel­lene. De hát Ricordi túlzottnak tartotta a Sardou követelését és habozott, habozott . . . Azonközben a Manon Lescaut már színre került, még pedig elég tisztességes sikerrel. De ezzel a Sardou követelése nem lett kisebb.— Igaz az, kérdeztem, hogy ugyanekkor, Franchetti, az Azrael szerzője, Íratott magának Illicával, az ö saját külön librettistájával egy Tosca-szöveget?— Azt hiszem, igaz, feleli Puccini. Az igazság kedvéért kénytelen voltam hozzá­tenni :— Persze Franchettinek nem volt sok a Sardou követelése. Az Azrael szerzője, ha nem csalódom, szédületesen gazdag ember. A Palazzo Cavalliban lakik Velencében és báró Rothschildnak az uno­kája . . . És ön, kedves mester, mit csinált?— Én nagy busán újra lemondtam volt a Toscáról, és a Bohémeket Írtam meg. Ezzel aztán kissé megváltozott a helyzet. Ricordi is bátrabb lett és Sardou is engedett valamit, miután Párisban beszél­tem volt vele. No és most végre, ez a sokat vergő­dött Tosca meglátja a közönséget. . .— Miért nem Párisban hozatta színre először?— Oh én próbáltam ezt, feleli élénken Puccini,és már tárgyaltam is a Renaissance-szinház igazga­tójával, aki a Bohémek-et játszatta el Párisban. De ekkor kaptam meg a kitűnő Cosstanzzi sürgönyét, amelyben a Tosca előadására felajánlja nekem a maga színházát..— És a sikert. .Ezt nem lehet tudni. A római közönség nem olyan könnyű á m !...— De önt imádják itt, kedves mester. Ekkor elérkeztünk az Aragno-kávéház elé. Az itt őgyelgő római fiatalság szinte lázas ünnepléssel fogta át a Puccini alakját. Megszámlálhatatlan kézszorítás történt és én elmenekültem az oszlopos-tér irányában. . .

Budapesti Napló, 1900. január 17.

 

https://ssl.gstatic.com/ui/v1/icons/mail/no_photo.png