Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Takács Nagy Gábor: Szerintem a zene egy spirituális gyógyszer

2022.03.06

Takács Nagy Gábor: Szerintem a zene egy spirituális gyógyszer

 

Szarvas István (Sz. I.): Beszélgetőpartnerem Takács-Nagy Gábor, aki 2021-ben megkapta a Prima Primissima díjat. A beszélgetés a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában kerül felvételre 2022. február 23-án

takacs-nagy-g.-1.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Sz.I.. Ön hegedűművészként kezdte a zenélést. Mind hegedű művész tud-e valamiféle rangsort fölállítani kvartett, trió, vonósnégyes, koncertmester között? Művészi megmérettetés szempontjából közülük melyik jelentette önnek a legnagyobb kihívást?

Nagyon érdekes kérdés. Mint vonósnégyes első hegedűse, az a legnagyobb kihívás. Természetesen mindegyik formáció számára, amiket ön említett, csodálatos darabok léteznek, de valahogy, én úgy érzem, hogy a vonósnégyesek a zeneszerzők műveinek a krémjei. Szóval óriási, ahogy lepárolognak a lényegi dolgok egy zeneszerző lelkéből. Úgyhogy vezetni a Takács Quartetet - ami életemnek egyik nagy kalandja volt, 17 évig csináltam - az volt egyben a legnagyobb kihívás is.

 Sz. I.: Hangszeres művészként mi motiválta a karmesteri pálya felé?

T-N. G.: El kell mondanom, hogy azért hagytam ott a Takács Quartetet 1992-ben – az Egyesült Államokban éltünk –, mert 1989-től a jobb kezemen kialakult egy kézprobléma. Ez előfordul hegedű művészeknél nem tudtam meggyógyítatni, és sajnos nem tudtam koncerten szászszázalékot nyújtani, hetvenet se. Úgyhogy megjegyeztünk a fiúkkal a Quartet tagjaival,hogy akkor eljövök a kvartettből. Utána még tudtam hegedülni, de sose tudtam igazán topon lenni.  1991-ben, még mikor a kvartettben játszottam, Solti Györggyel, a nagy magyar karmesterrel játszottunk Londonban és Bécsben zongora négyeseket,  ő mondta nekem, hogy Gábor, egyszer még ön nagyszerű karmester lehet, mert nagyon jó a body language, szóval a testmozgása. Szóval amikor a kézproblémám volt, már felötlött bennem, hogy szeretnék vezényelni egyszer.  A vezénylést 2002-ben kezdtem. Ha nem romlik el a kezem, lehet, hogy most is a Quartetben hegedülök.

Sz. I.: De most is tud  hegedülni?

T-N. G.: Az igazság az, hogy koncerten már nem állok ki, de tudok hegedülni. Szóval be tudok mutatni a zenekarnak, két-három ütemig nagyon jól tudok hegedülni. Ez nagyon fontos, hogy a zenekari zenész érezze, hogy nemcsak beszélek, hanem tudom, hogy miről van szó.

Sz. I.: Emlékszik arra, hogy mikor beleszeretett 8 éves korában a hegedülésbe, akkor milyen hegedűn játszott, és a Quartet milyen hegedűn, és most milyen hegedűje van?

T-N. G.: A szüleim vettek egy kis hegedűt. Elfelejtettem a nevét. De amkor a Quartetbe kerültem 19 éves koromban, Pilát hegedűm volt.  ő egy nagyon jó magyar hegedűkészítő mester volt. És aztán később a kvartettezés alatt kaptam egy Stradivarit egy német családtól.,  Mondjuk 8 évet játszottam Stradivarival, de volt egy Nicolò Gagliano hegedűm, és az is van. Most az van.

Sz. I.: Ön igen gazdag zenei pályát tudhat maga mögött, különböző posztokon, a város számos helyén szolgálta a zeneművészetet. Ki tudná-e valamelyiket emelni, akár helyszín, akár zenei szempontból. Tudná-e jellemezni az azonosságokat és az eltéréseket?

T-N. G.: Éltem 6 évig az Egyesült Államokban, ott nagyon klassz, nagy koncert termek vannak, de a közönség nem olyan nagylelkű a tapsaival.Szóval ott egy icipicit langyosabb a dolog. Egyik kedvenc helyem a londoni Wigmore Hall, ami a Mekkája a kamarazenészeknek. Az volt  számomra az egyik legnagyszerűbb hely. A legjobban tulajdonképpen Pesten szerettem és szeretek játszani, de ott izgult legjobban az ember. Hollandiában nagyon tetszett az, hogy az emberek fölállnak.hogyha nagyon jó a koncert, akkor standing ovation van. De ha egy helyszínt megemlíthetek, akkor a londoni Wigmore Hallnak az atmoszférája, az akusztikája és a közönség lelkesedése az különleges élmény.. Persze a legnagyobb öröm, amikor  Budapesten a Zeneakadémia nagytermében játszottunk, és nagy sikerünk volt. Az a legszívetmelengetőbb érzés.

Sz. I.: És a magyarhoz melyik hasonlít a legjobban, a külföldi helyek közül?

T-N. G.: Külföldi helyek közül… ezt most nehéz megmondani, hogy a magyarhoz. Igen, i megmondom őszintén, hogy például játszottunk Oroszországban például, ott is, ha az ember,  játéka megfogja őket, nagyon lelkesek tudnak lenni.  Kelet-Európát említeném, de azért  mégsem. Budapest az egyedi, valami miatt. Nem tudok igazán hozzá hasonlítani más helyet.

Sz. I.: Pályájának melyik szakasza áll önhöz a legközelebb?

T-N. G.: A tanulóévek nehézségei, és az, hogy éreztem, hogy egyre inkább megyek fölfelé,  a sors összehozott óriási muzsikusokkal. Köztük például, 25 éves voltam amikor kikerültünk Kanadába, Székely Zoltánnal tanultam meg a hat Bartók vonósnégyest, aki Bartók Béla barátja volt és kamarapartnere.  Ezek a legnagyobb emlékeim, ezek a gyönyörű tanulóévek, amikor összekerülhettem a Zeneakadémián, illetve később is, óriási muzsikusokkal. Ezek Yehudi Menuhin, Rosztropovics, Székely Zoltán. A Zeneakadémián is csodálatos tanárok voltak. Kurtág György, Rados Ferenc, Mihályi András, Alfred Brendel, a nagy zongorista foglalkozott a Qurtettel Londonban, Szép, és nehéz évek voltak, de már áldom a szerencsémet. Szerintem ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, három dolog nagyon fontos, az hogy nagyon tehetséges legyen, nagyon nagy munkamorálja és szerencséje legyen.  Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen óriási, nagyszerű vonósnégyes kollégáim voltak a Takács Quartetben. És később a Mikrokozmosz Quartetben is, mert aztán még egyszer kvartetteztem, Perényi Miklóssal, Tuska Zoltánnal és Papp Sándorral. Fölvettük a hat Bartók vonósnégyest. Ez volt életem hattyúdala mint hegedűs. 2007-2008-ban .

Sz. I.: Hadd mondjak egy érdekes dolgot. Épp a napokban beszéltem egy barátommal, aki kanadai tiszteletbeli konzul volt. Hegedűmúzeuma van Montreálban – a világ legdrágább és leghíresebb hegedűi ott vannak a múzeumban. És mondom neki, hogy te, ismered azt, a nevet hogy Takács Quartet? Azt mondja, persze, hogy ismerem. Ott voltam a koncertjükön Canadában. Sz. I.: Arra már nem emlékezett, hogy mikor látta és hallgatta.

T-N. G.: Annak örülök azért, hogy a mi szakmánkban, mint a Quartetet, az egész világon ismernek minket.

Sz. I.: És a név, az mai napig is.

T-N. G.: Persze. Ők koncerteznek nagyon nagy sikerekkel Kanadában, Amerikában, mindenfelé.

Sz. I.: És megmondom őszintén ezért csodálom önt, hogy engedélyezte, annak ellenére, hogy kilépett a Quartetből, a nevet továbbra is hagyta.

T-N. G.: Az a helyzet, hogy mivel megbetegedett a kezem, és nekünk szerződésünk volt az amerikai egyetemmel, lemezszerződéseink voltak. Hogyha a nevet elvesztik, akkor nagyon nagy bajba kerültek volna

Sz. I.: Hogyan tudta összefoglalni saját zenei küldetése lényegét és eredményességét?

T-N. G.: Azt mondjuk, hogy a zene a lélek nyelve.  Szerintem a zene egy spirituális gyógyszer. Abban az esetben, hogyha a zenélés szívből jön, akkor szívbe fog menni.  A zene által el tudjuk varázsolni az embereket egy szebb világba. És hogyha párszor, egy koncertemen, ha vezénylek vagy mikor hegedültem, az emberek pár pillanatra el tudnak, meg tudnak szabadulni a saját gondjaiktól és örömet és felüdülést okozott számukra, akkor úgy gondoltam, hogy akkor érdemes volt zenélni. Mintha egy gyógyszert adna az ember. Én annak örülök legjobban, például most karmesterként kimegyek a színpadra, és akkor látom, hogy a közönség nagyon… persze, ez normális dolog, eléggé fapofával ül, mindenki nagyon komoly, de a koncert legvégén, amikor vége a koncertnek, és az a legnagyobb öröm, mikor látom, hogy mosolyogva mennek el.

Sz. I.: Hegedűművészként, koncertmesterként ott szemben van a közönséggel a művész. Karmesterként pedig háttal. Ez jelent valami változást a lelkében?

T-N. G.: Igen. Jelent, mert ott láttam is őket. Nagyon érdekes a kérdés. De eleinte zavart, most már megszoktam, és most már nem zavar, de jó a kérdés. Az első időben furcsa volt, hogy én nem is látom őket. Bár, én megszoktam azt, hogy beszélek a közönséghez.  Az első pillanatokban mint karmester beszélek egy kicsit a darabokról.

Sz. I.: Hogyan látja a zeneművészet főbb változásait?

T-N. G.: Egy icipicit negatív  tendenciát látok. Ezt nem gondolom Budapestre, vagy Prágára, vagy New Yorkra. Az egész világon azt érzem, hogy a technológia, a zenélés technikai részének a nagyszerűsége a cél, és egy icipicit, hogy mi a spirituális tartalom az kevésbé fontos most a zeneakadémiákon. Őrület és bodorság általánosítani, mert természetesen biztos, hogy zseniális, fantasztikus tanárok vannak mindenhol, de úgy nagy átlagban ezt látom.  Amikor én voltam diák, és  utaztunk szerte a világban, az elsődleges szempont az volt, hogy a zeneiség, a spirituális tartalom felmutatása legyen.  Manapság egy fiatal mer úgy játszani szerte a világban, hogy technikailag, fizikailag nagyszerű, viszont nincs igazán tartalma. Szóval az én koromban, és szerte a világban, seggbe rúgták azt a fiatalt – most idézőjelben –

hogyha nem voltál egy színész minden hanggal. Mert mi színészek vagyunk, nem szavakkal, hanem hangokkal. Hibának tartották  hogyha nem a mögöttes tartalmat sugároztuk. Szóval körülbelül így látom, de nem szabad általánosítani, de egy kicsit ez a tendencia veszélyesen alakul. A fiatalok meg vannak mérgezve túl sok félelemmel, hogy jaj, csak nehogy elrontsak valamit fizikailag.

Sz. I.: A magyar zeneszerzők közül kit, mennyire ismer a világ, vannak-e ennek földrajzilag is markánsabb területei?

T-N. G.: Bartókot, Lisztet, említhetném elsősorban, de Kodályt is nagyon ismerik. Lisztet mindenhol ismerik. Bartók nevét is. A Bartók az, megmondom őszintén, hogy amikor utaztam a világban, valami, tudom, hogy ez egy banális dolog, de a Puskás nevet mindenki tudja, ha magyar vagyok. De Kodály nevét is ismerik. Már Dohnányi nevét kevésbé, de a zenészek ismerik. És Erkel Ferenc, ő már kevésbé ismertebb a nagyvilágban, és Weiner Leó is kevésbé. Kurtág György nagyon ismert  bizonyos körökben, úgy értem, az avantgárd zenészek között. De a Bartók Béla neve az nagyon nagy név.

Sz. I.: És hogy jött ez a Bartók iránti szeretete?

T-N. G.: A tanáraim miatt is, mert először is, mikor a ‘70-es évek második felében a Zeneakadémián jártam, valami fantasztikus aranykor volt a Zeneakadémián. Csodálatos tanárok voltak, és Bartók vonósnégyeseket tanultunk, és fantasztikus óráink voltak. És aztán elkerültünk Székely Zoltánhoz Kanadába, négy hónapig. Avval az emberrel dolgoztunk együtt, kétnaponta voltak óráink, akinek írta Bartók a nagy hegedűversenyét; akivel együtt muzsikáltak; aki úgy beszélt Bartókról, hogy mikor így nézte a kottát, azt mondja, igen, azt hiszem, itt Béla azt akarta… De nem fölvágásból, neki Béla volt. Ez azért az embernek rányomja a bélyeget, hogy ilyen nagyon nagy emberekkel találkoztunk, és aztán Koromzai Dénes, a magyar kvartet brácsása vitt minket ki Amerikába. A Colorádói egyetemen kaptunk állást, aki ugyancsak ismerte Bartókot, mert ő mutatta be Budapesten a Bartók 5. vonósnégyesét és dolgozott ő is Bartókkal. Sőt még Végh Sándorral is dolgoztunk, aki ugyancsak ismerte Bartókot. Tehát én első kézből, tehát én még olyan emberektől tanultam a Bartók zenélést, akik együtt voltak Bartókkal.

Sz. I.: A magyar zeneszerzők nemzetközi ismertségével milyen tendencia látható?

T-N. G.: Ismertek. Az az igazság, hogy aki a modern zenével foglalkozik, de az egy eléggé szűk kör, aki igazán szakértő, igazán a modern zene és az avantgárddal, tehát a Bartók utáni, 1930-40 körül született, 1950 körül született zeneszerzők, az egy kisebb kör. Nagyon ismert, sok magyar. Tehát Veress Sándor, természetesen Ligeti, Kurtág, Durkó Zsolt, és rengeteg nevet nem akarok kihagyni, ma nagyon ismertek egy bizonyos körön belül. A nagyközönség nem ismeri őket annyira. Mondjuk, az az idősebb korosztály, aki Beethovent akar hallani, meg Brahmsot, meg Csajkovszkijt, ezek persze, ezt nem negatívan mondtam ezeket a neveket, ezek óriási zsenik, de ők nem foglalkoznak annyira a magyar, modern zeneszerzőkkel.

Sz. I.: A közeljövőben milyen hangversenyen fog föllépni Magyarországon?

T-N. G.: Nagyon szép tervek vannak, mert február 25-én például a Zeneakadémián három Kodály darabot vezénylek és Bartók brácsaversenyt, a világ egyik legnagyobb hegedű-brácsa művészével, Pinchas Zukermannal. És az a megtiszteltetés ér, hogy Kodály Sárika, a mester özvegye el fog jönni a koncertre. De utána is március 11-én Mozart- és Bartók-est lesz a Zeneakadémián, Bartók zenekari concertot vezénylem. De március 17-én Pécsett és 18-án a Műpában a Concerto Budapesttel Beethoven–Csajkovszkij-est lesz. És március 20-án a Liszt Ferenc kamarazenekart vezénylem a nagyteremben. Tehát több zenekarral dolgozom Magyarországon,. Aztán meg a Fesztiválzenekarral, nehogy elfelejtsem, ahol első vendégkarmester vagyok. Ez április 9-10. Budapest, és aztán vidéken is lesz  két koncertem és aztán visszajövök májusban, a Concerto Budapestet vezénylem. Szóval nagyon örülök, hogy hazajövök. Svájcban élek de én itt otthon vagyok.

Sz. I.: Őszintén csodálom, hogy így fejből tudja ezeket.

T-N. G.: Persze, mert már onnan tudom, mert miközben idejöttem és a taxiban ültem, már a következő koncerteknek meg a próba beosztásait… szóval nem lehet nem elelejteni. És nem csak ezért, hanem azért is, mert be kell osztanom a fejemben, hogy mikor mit tanulok, hogy nehogy pánik legyen. Nekem előre is kell, be van osztva, hogy az megy, azt mikor fogom tanulni. Na most, hogy miért szeretem Bartókot amit korábban kérdezett?  Azért is, mert a Bartók zenéje, az nagyon a magyar nyelven és a magyar népzenén a gyökeredzik. És életem első zenei élménye az, hogy  három négy éves voltam, mikor dédnagymamám, aki aranyos néni volt, aki énekelt nekem magyar népdalokat. És tulajdonképpen később, a tanulmányaim alatt is hirtelen így visszacsengett dédnagymama hangja a múltból, ahogy énekli a népdalokat. Szóval valahogy engem ez nagyon megfogott.

Sz. I.: Van olyan, amit én nem kérdeztem, és szívesen megosztaná az olvasóinkkal?

T-N. G.: Az, hogy nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szerencsés vagyok az életben,. Nemcsak gyönyörű családom van meg feleségem, hanem azután, hogy a vonósnégyest el kellett hagynom, mert kézproblémám volt és abba kellett hagynom a hegedülést, mégis a dobogón tudok lenni, és karmesterkedem.  Annak örülök, hogy van egy kis tehetségem, úgy látszik, hozzá. Mert azért nem minden nagyon jó hegedűs vagy tehetséges muzsikusnak van esetleg vénája arra, hogy ott hadonásszon a zenekar előtt. Most viccből mondtam a hadonászást.  Egy szóval szerencsés ember vagyok. Úgyhogy  nem panaszkodhatom